Kuthy Zsuzsanna

Mások tettei valóban lehetnek hatással arra, hogy hogyan érezzük magunkat, igen. A feltételezés azonban, hogy ez egy lineáris kapcsolat vagy hogy képes lenne az egyedüli befolyásoló ágens lenni, nem állja meg a helyét.

Az, hogy hogyan érezzük magunkat, hogy mi befolyásolja a kedvünket, hangulatunkat, érzéseinket, sokkal inkább szól rólunk, saját magunkról, mint másokról vagy az ő viselkedésükről. Valójában mi magunk „tehetünk arról” hogyan is érezzük magunkat. Kicsit pontosabban; a mi saját belső szükségleteink, sémáink és attitűdjeink. Ezen három ágens sokkalta inkább felelős belső világunkért, mint bárki más, aki jót vagy rosszat tett nekünk.

A jó és a rossz cselekedeteknek nincs objektív mércéje. Ez mindig szubjektív és szituatív. Nem lehetséges megállapítani egyetemes jót vagy rosszat, hiszen az ennek eldöntésére szolgáló mércéket is olyan egyének vagy csoportok alkották, akik ugyancsak a saját belső szubjektív mércéjük által vezérelve hoznak döntéseket. Az érzések szintjén, az értékítélet szintjén nincsen tényleges objektív mutató.

Minden lehet jó, és minden lehet rossz is egyben.

A történetet elolvasva könnyen mondhatjuk, hogy „Atya ég!” „Micsoda szörnyűség!” „Szegény Anna!” … vagy Nem. Anna több oldalról is megközelítheti a történteket. Hogy melyik irányból fogja, azt nem tudhatjuk, hisz sem a gondolataiban, sem az érzéseiben nem olvasunk.

Anna egyik féle gondolatsora: Atya ég micsoda szörnyűség! Oda lett a kocsim. A vonaton ki tudja ki sérült meg. Már annyit fizettem javíttatásra és most az egész egy roncs. Még a karom is megsérült az esésben. Hogy fogok ebből az egészből kikászálódni?

Anna másik féle gondolatsora: Huhh na ez közel volt! Az a hülye tragacs, hát persze, hogy leállt. Már annyit fizettem a javíttatására, de hát minek, megállt és épp rossz helyen. Szerencsére nem lett nagy bajom. A biztosítások végülis élnek, kapok pénzt magam és a kocsi után is… A vonatvezető láthatta volna már rég a füstöt és én is jeleztem, a kamerák úgyis mindent felvettek. A biztosítási pénzből telik majd új kocsira, a régit úgyse tudtam volna eladni.

Az alapvetően kárral végződő történetekben is lehetnek pozitív aspektusok – még ha csak 1 is. Hogy ezeket észrevesszük-e, előrébb helyezzük-e, csak rajtunk múlik. Akár egy vonatbalesetben is lehet jó…

Az, hogy egy helyzetet miként értékelünk sokkal többet mond el saját belső világunkról, mint a helyzetről magáról. Nincs egy olyan helyzet sem, amit csakis egyféleképpen lehet tekinteni. Az átkeretezés képessége pedig az egyik leghasznosabb ennek gyakorlásában.
Na de most, hogy erre így rátekintettünk, ugorjunk is vissza oda, vajon akkor mi alapján mondjuk mégis, hogy valami jó, avagy rossz. Mik azok a szükségletek, sémák és attitűdök, melyek vezérelnek, befolyásolnak, irányítanak bennünket?

Akárhányan is járunk a Földön, alapszükségleteink azonosak, velünk születnek. A szükségleteket sokan sokféleképpen írták le és csoportosították. Röviden ekképp összegezném:

• Fiziológiai szükségletek
• Kognitív, értelmi szükségletek
• Biztonság szükséglete
• Valahova tartozás, kapcsolódás szükséglete
• Elismerés szükséglete
• Esztétika és rend szükséglete
• Önmegvalósítás és önkifejezés szükséglete
• Autonómia és önműködés, cselekvés szükséglete
• Spontaneitás és játékosság szükséglete

Mindezen csoportok számos szükségletet foglalnak magukba, alapnak mégiscsak ezek tekinthetőek. Az egyes főbb csoportok alá akár több tucat szükséglet is felsorolható, melyek valamilyen módon kapcsolódnak a megnevezett alapszükséglethez, azt kiterjesztik, konkretizálják.

A szükségleteinkről beszélve különbséget kell tennünk azonban az alap és a szituatív szükségletek között. Míg az alapszükségletek teljesülését szinte minden helyzetben igényeljük, megsértésükre pedig szinte azonnal / intenzíven reagálunk, addig a szituatív szükségleteinket úgy tudjuk leírni, mint adott helyzetben jelentkező tényezők, melyek beteljesülésére igényt tartunk. Az egyik tehát egy állandó szükséglet, a másikra pedig „csak” szükségünk van ott és akkor.

Mint említettem, mindannyian azonos alapszükségletekkel születünk, mégsem ugyan úgy működünk, a sémáink, attitűdjeink, érzéseink nem lesznek azonosak. Mindezek a szükségleteink kielégülése, illetve ki nem elégülése mentén formálódnak. Amennyiben a gyermek szükségleteit gondozói születésétől kezdve elég jól és megfelelő módon elégítik ki, az őbenne a világról kialakult sémák és attitűdök pozitív irányt mutatnak majd.

Érzéseink kialakulását is ekképp írhatjuk le (akár egy konkrét helyzetre viszonyítva vagy általánosságban): Ha a bennünk lévő alapszükségleteket kielégíti a külvilág működése, akkor pozitív érzéseink keletkeznek, ellenkező esetben azonban negatívak. A mennyire elégíti ki? kérdés pedig megválaszolja, hogy mennyire pozitívak vagy negatívak ezek az érzések.

Azt azonban, hogy kinek mi az elég jó és a megfelelő mód, az ember veleszületett temperamentuma és a felnövekvése során tapasztaltak, tanultak egyaránt befolyásolják. Míg az, hogy ki, hol, hogyan, mikor, kik közt stb. nő fel megváltoztatható, a temperamentum nem. Ez az a részünk, ami olyan amilyen, ami mi magunk vagyunk, „amilyennek születtünk”, a többi pedig, amit „megszoktunk”. Egy részünknek tehát csak úgy jó, ahogy neki jó. Ezzel pedig mint tudjuk, nehéz vitába szállni.

Kikerülve az örökké tartó nature vs nurture vitát gyorsan leszögezném: Az ember egy bio-pszicho-szocio-spirituo-kulturális entitás és mint olyat élete ezen 5 szegmense egyszerre befolyásolja és formálja születésétől haláláig.

Na de akkor az annyit emlegetett sémák és attitűdök… Kezdem a jó hírrel! Ezek azok, amik alakíthatóak. A rossz hír azonban, hogy nem túl gyorsan vagy könnyen.

Ez az a bizonyos belső értékelési rendszer, amin minden, a külvilágból érkező inger átmegy és a végén eldöntődik, miként is vélekedik róla az egyén.

A sémák jelentik az ember önmagáról és a világról kialakított legalapvetőbb viszonyulásait, elgondolásait. Ezek az úgynevezett elsődleges hiedelmek. Az attitűdök ezzel szemben az élet alapvető vezérelvei, ahogyan gondoljuk, hogy a világ működik. Ezek volnának a másodlagos hiedelmek.

Például, ha az az alapsémám, hogy „nem vagyok szerethető”, akkor egy csoportba érkezve azzal az attitűddel állhatok a helyzethez, hogy „csak akkor fogadnak majd el, ha mindenkihez alkalmazkodom”. Természetesen ez is csak egy példa. Nincsen kőbe vésve, hogy milyen alapséma milyen attitűdöt hoz magával.

A sémák egyfajta önbeteljesítő jóslatok, mivel amit a séma (alapgondolat) tartalmaz, ahhoz idomul az attitűd (hozzáállás). Ennek az az oka, hogy az attitűdök alapvetően azokhoz a helyzetekhez való alkalmazkodást szolgálták, amelyekben a séma kialakult. Éppen ezért, ha van egy maladaptív alapsémánk, akkor ahhoz egy maladaptív alapattitűd fog társulni. Mivel a világot az attitűdjeink szemüvegén keresztül nézzük, így az megszabja, hogyan megyünk bele egy helyzetbe, miként veszünk abban részt és hogyan jövünk ki belőle. Így pedig önsorsrontó ördögi körökbe csúszhatunk bele.

Nem véletlen mondjuk oly sokszor, hogy „Minden csak hozzáállás kérdése.” Ilyenkor valójában az attitűdökről beszélünk. Nem véletlenül hívjuk őket tehát (elsődleges és másodlagos) hiedelmeknek, mert nem a teljes valóságot írják le, csak annak egy általunk értelmezett, torzított szeletét.

A sémák és attitűdök működésével a sématerápia és a kognitív pszichológia irányzatai foglalkoznak a legszélesebb körben.

Hogy mire mi lesz az automatikus válaszunk, mi lesz az alap hozzáállásunk a dolgokhoz, mit tartunk magától értetődőnek vagy éppen nem normálisnak azon múlik, hogy szükségleteinket milyen mértékben elégítették ki gyermekkorban (és a jelen helyzetben), ementén milyen alapsémák rögzültek bennünk, amelyek pedig milyen attitűdöket hoztak a helyzetek működésének magyarázására, a megoldásuk leírására.

Mindezekbe a bennünk zajló folyamatokba vasmarokkal szól bele a környezet, hiszen önmagunkat abból kivenni teljes mértékben sosem tudjuk. Így lesz tehát olyan borzasztóan egyedi és végtelen az értékelési folyamat. Ezért mondjuk annyit, hogy ízlés dolgában nem vitatkozunk. Hiszen nincsen objektív mérce, nincsen tényleges normativitás, nincsen nullás pont. Olyan legalábbis, ami az összes embert jellemezné a Földön biztosan. Csakis egyéni mérce, egyéni normativitás és egyéni origó létezik, amiből mindenki maga indul ki. Még akkor is, ha egy csoport tagjai valamiben 100% egyetértenek, egy másik csoport/egyén nem biztos, hogy egyet fog.

Ennek fényében tehát, ha olyan helyzetbe kerülünk, ahol nem érezzük jól magunkat, vagy nem értjük miért reagáltunk úgy ahogy, akkor a gondolkodást kezdjük először önmagunknál. Mi hogyan gondolkodunk? Mi hogyan szoktunk reagálni? Nekünk mi az, ami általában jól/rosszul esik? Mi mit csináltunk előtte-alatta-utána? Ha pedig azt kapjuk válaszul, hogy valami nem elég jó, akkor is van lehetőség a változtatásra.

Hogyha az érzéseinkért másokat teszünk felelőssé, akkor a megoldást, az érzések feloldását is tőlük várjuk majd. De hogyan is tudnának megoldani valamit mások, ami valójában bennünk van, számukra pedig láthatatlan, elérhetetlen? A másoktól (el)várt feloldás lehet, hogy sosem jön el, mi pedig örökre a ki nem elégültség érzésével maradhatunk. Éppen ezért fontos, hogy a saját érzéseink kérdésében önmagunknak (is) felelősséget tulajdonítsunk.

Soha, senki, senkibe, semmilyen érzést belerakni még nem tudott. A többiek, a külvilág folyamatosan változik, a közös pont a mindennapjainkban mi magunk vagyunk.

Kulcsszavak: szükséglet, séma, attitűd, kognitív torzítás, negatív automatikus gondolat, átkeretezés, temperamentum


A cikk Abraham Maslow, Berczik Krisztina és Vágyi Petra munkássága nyomán készült 2024-ben.